TOKIO HOTEL - ICH WILL FREI SEIN!

2. rész

-Na de nem leszek olyan kemény, hagyom, hogy hozd a kis játékodat is. – bökött fejével Norberta szobája felé.
-Mily nagylelkű! Azért kíváncsi volnék rá, mire kellett ez a nagy cécó a vacsorával. Gondolom, ezt azért még megosztod velem.
-Természetesen. Pár lány a stábból nagyszabású partit hozott létre a srácoknak ajándékba, az album elkészülése miatt. Mára.
-Remek. És? 
-Ott lesznek ők, a stábtagok, én és természetesen te is kedvesem. Gondoltam mégse doblak be csak úgy a mélyvízbe, megismertetlek velük egy zártabb körű vacsorán.
-Mi? Minek mennék?
-Mert azt mondtam. Talán van valami kivetnivalód? – vigyorgott rám. Tudom melyik fajta vigyor volt ez, úgyhogy a következőt válaszoltam:
-Nem, nincs.
-Helyes! Jó éjt!
 Még ittam egy pohár vizet, majd én is bevonultam a szobámba.

Nehezen ment az ébredés. Lüktetett a fejem, majd szétment. Pedig biztos voltam benne, hogy nem ittam túl sokat az este. Kibotorkáltam a konyhába, feltettem egy adag kávét. Szinte azonnal megtaláltam David üzenetét, miszerint elment, este jön, valamint még azt is odafirkantotta, hogy nem ártana elkészülnöm fél hétre. Egy szál égő cigivel, valamint egy nagy bögre kávéval álltam ki az erkélyre. Üveges szemekkel meredtem a mélységbe. Norberta sírására ocsúdtam csak fel. Azonnal berohantam hozzá. Igen, ő a gyengepontom. Imádom a kiscsajt, meghalnék, ha történne vele valami, és ezt David is nagyon jól tudja. Megetettem, megitattam, játszottam vele egy kicsit, amit a világ legédesebb mosolyával jutalmazott.
-Két hónap múlva már úton leszünk kicsim – ringattam ölemben. – Vajon mit fognak gondolni, kim vagy? A lányom? A Daviddel közös lányom? – fintorodtam el. – Uram Isten, az kéne még csak! Soha az életben nem fogok szülni ennek a disznónak!
Mivel David nem jött haza ebédre, nem főztem, csupán salátát csináltam magamnak. Evés közben a TV-t bámultam, mint szinte egész nap. Elvégre mit is csinálhatnék? Nem mehetek sehova, unatkozom. A viván pont egy élő közvetítésű interjú ment, ahol épp David és a Tokio Hoteles srácok vendégeskedtek…
-Ha jól értesültem az album már kész, csak az utolsó simítások maradtak, ugye? – kérdezte a szemrevaló fekete maca Davidet. Egyébként oly módon flörtölt Billel, hogy az már törvénytelen.
-Pontosan. Tegnap lettünk készen, ma este pedig ünneplünk!
-Megérdemlitek. A turnéról tudhatunk már valamit?
-Mindenképp Németországon belül maradunk. Közel 30 állomásunk lesz, minden a szokásos módon fog lezajlani. Valami azonban mégis más lesz. A félreértések kedvéért szeretném leszögezni, ha valaki lát velünk egy fiatal lányt, ne kezdjenek pletykába, ne találgassanak, hogy melyik srác barátnője, mert ő a menyasszonyom! – vigyorgott David a kamerába.
-Kétszínű pöcs – mutattam be a képernyőnek.
-Nahát! Van menyasszonyod?
-Igen, fél éve. Elég nagy köztünk a korkülönbség, de szeretjük egymást és… - körülbelül itt kapcsoltam ki a tévét. Hazug disznó! Különben is: minek kell belekeverni ebbe az egészbe?  Úgy megmondanám neki, legalább egyszer az életben! Három óra körül beállított David anyja egy kondér kajával.
-Ezt meg minek hozta?
-Szegény fiamnak, biztos éhezteted.
-Hát hogyne, azért van a hűtő tele főtt étellel.
-Velem csak ne feleselj, te kis csitri! – emelte felém a kezét, de lefogtam. – Különben is, olyan pocsékul főzöl, csoda, hogy meg tudja enni szegénykém.
-Na most már kotródjon innen! – álltam föl. Tetszett, hogy ő nem tud megzsarolni, neki bármit lehet mondani, elereszti a füle mellett. Nem az a dolga, hogy megbüntessen, vagy fenyegessen, csak vigyáznia kell rám. Nem ment sehova.  Állandóan itt őrködik, mikor David nincs itthon. Nem tudom, mit gondol az az őrült, talán, hogy kiugrok az erkélyen? Haha, ne nevettessen már! Kénytelen voltam elviselni az öregasszonyt. Lábát a dohányzóasztalra téve cigizett a nappaliban, miközben az egyik 16 karikás szembesítő showt nézte. Én csak fintorogva bámultam, megtartva a 2 méteres távolságot.
-Jó lenne, ha nem a nappaliban dohányozna, tudja kisbaba is van a lakásban.
-David tulajdona, ne szólj bele! Különben meg kit érdekel az a kis fattyú?
-Idefigyeljen! – rontottam meg a karját. – Utálhat, tönkre teheti az életem, elhordhat mindennek, aminek akar, de figyelmeztetem: ha arra az ártatlan kislányra mégegyszer ha csak egy szót is szól, esküszöm, nem felelek magamért! – ordítottam, majd berohantam Norbertahoz. Megérezhette, hogy történt valami, ugyanis pityergett szegénykém. Nyugtatásképp a karjaimba zártam, ringatni kezdtem. Egész délután csakis vele foglalkoztam. Félő volt, ha kimegyek, valami olyasmit teszek, amit nem lenne tanácsos. Fél hat körül kezdtem készülődni. Lezuhanyoztam, besütöttem a hajam, kisminkeltem magam, majd felöltöztem. A kedvenc ruhám vettem fel, azt, amit David egyenesen utál. Babarózsaszín, pánt nélküli, selyem kreáció. A combom közepéig ér, a derekamnál hatalmas masnit helyeztek el rajta. Indulás előtt még megvacsoráztattam Norbertat, majd nem szívesen ugyan, de Adelaida kezei közé adtam. Utálja a gyerekeket, főleg őt, bármire képes lenne, azt hiszem.
-Már megint ezt vetted fel? – érdeklődött fintorogva David mikor meglátott.
-Ezt. Ne nézz rám, ha nem tetszik. Most pedig induljunk! – vettem kézbe a táskám. Egész odaúton arról papolt, mit, hogyan KELL csinálnom. Ahogy azonban kiszálltunk szerelmes mosolyt intézett felém, megfogta a kezem.
-Utállak – mosolyogtam rá angyalian. Visszavigyorgott. Kopogás nélkül húzott be  a házba. Idáig azt hittem valami kis összeröffenés lesz, erre idecsődült vagy ötven ember.
-Végre hogy ideértetek! – ölelte át Davidet Tom. – Szia Linda! – puszilt meg.  Erre nem számítottam.
-Hé! Szállj le a menyasszonyomról! – nevetett kedves párom, én viszont csak mosolyogtam egy szépet a srácra.
-Örülök a találkozásnak Tom – léptem beljebb. Valamiért szinte mindenki meg akart ismerni. Hát persze, David miatt. Legalább ötvenszer kellett elmondanom ugyan azt a szöveget: „Hello! Relinda Schwarz vagyok, de inkább Reli vagy ha nagyon muszáj Linda!” Már ebben elfáradtam. Az első órákban hősiesen viseltem David ölelését, csókjait, a folytonos vigyorgást, de mikor megszaporodtak a „mikor lesz az esküvő?” és a „hány gyereket terveztek?” kérések besokalltam. Egy pohár vörösborral valamint egy szál cigivel léptem ki a teraszra. Egy negyed órácskát sikerült egyedül maradnom. Aztán megszűnt a varázs… Bill kilépésével.
-Hát te?
-Szükségem volt pár csendes percre. Tudod… nem vagyok az ilyesmihez hozzászokva.
-Tudom – nevetett.
-Igazán? - dehogy tudja. Vagy talán tudja, hogy a vőlegényem hónapok óta fogságban tart, és egy kislánnyal zsarol? Tudja, hogy David többször is megvert már? – Kétlem.
-Tapasztalat. Én sem viseltem túl jól az elején, mikor több tíz ember faggatott egyszerre.
-Teljesen mást érzek, mint te akkor.

-Mit?
-Nem hinném, hogy pont neked kéne erről mesélnem.
Valljuk be: tényleg buta ötlet lenne Billnek elregélnem, hogy hónapok óta nem jártam kint a szabadban, és hogy nem beszélgettem senkivel.
-Szóval nem bízol bennem.
-Nem erről van szó.  De ha mégis, az sem baj. Nem ismerlek és te sem engem.
-Azt hittem jobb fej vagy.
-Sajnálom, ha csalódtál, de nem a borítójáról kell megítélni a könyvet. 
-Már feltűnt – kortyolt bele az italába. – Azt hittem, jó ötlet beszélgetni veled. Tudod mégsem akartam úgy elindulni, hogy egy olyan lánnyal legyek összezárva, akiről semmit nem tudok. Hát mégsem volt az.
-Talán ha nem faggatóztál volna, most nem itt tartanánk.